A Reformáció Emlékműve

Fölöttem a felhő: Genf – Reformátorok Fala 

Szerző: elismondom

Ha már a karácsony ürügyén elkalandoztunk a Genfi tó partjára, gondoltam befűzök ide egy meglehetősen önálló egységet, a Genfben található, és a város nevezetességeinek felsorolásában mindig kiemelt látnivalót, a Reformátorok Falát. Ez a gondolat először a kassai beszámoló írásánál vetődött fel bennem, ahol érintettük már Bocskai kapcsán.

Aztán megnéztem az interneten, hogy magyarul mennyi és milyen jellegű információ érhető el róla, s ekkor döntöttem el, hogy egyszer megpróbálom majd kicsit jobban feltárni a témát, és mindenek előtt átfogóbb képanyagot mellétenni, hátha akad, akit az általánosnál részletesebben érdekelhet a dolog.

Az, hogy külön foglalkozom vele, nem azt jelenti, hogy nekem Genf kapcsán ez lenne a legkedvesebb köztéri szoborélményem. Nem, érzelmileg én jobban kötődöm, mondjuk a Mon Repos Park sarkán vígan futó lovacskához, pont ott, ahol a tópartról az éles kanyarral kifordulunk a hazafelé induló útra:

Vagy szeretem ugyanebben a parkban beljebb levő szökőkúti fiúcska kürtös szobrát:

A William Rappard Intézet ( GATT székháza) kertjében levő Skanderbég szobor visszaad valamit a barbár erőből:

Engem jobban elragad az ENSZ palota parkjában az intézmény jelképének, a földgömbnek a kecsessége,

vagy a csupa csipke Brunswick emlékmű a jobb part Mont Blanc rakpartjának luxus épületei között:

A Reformátorok Fala inkább üzenete miatt jelentős, s ehhez a jelentőséghez vannak alakítva monumentális méretei. A  mintegy 100 méter hosszú szoborfal a reformáció nagy alakjainak állít emléket, s egyben érzékelteti a genfi vallásmegújítás nemzetközi kisugárzását.

A középkorban, kb. 400-tól, Genf katolikus püspöki város volt, s ezen egyházi nagyságok uralták a várost is.  A katolikus egyház megreformálása gondolatának nyitányát 1517. október 31.-éhez kötik, amikoris Luther kifüggeszti ama bizonyos 95 pontját a wittenbergi vártemplom kapujára.  A reformáció kibontakozása idején az egyházalapítástól eltelt 1500 év, és az egyház sok mindenben eltért a vallás krisztusi és apostoli rendeleteitől. Nem úgy élt, ahogy a Szentírásban azt Isten megszabta, és nem úgy végezte munkáját, ahogy az reá volt bízva.
Luther nézetei hosszas harcok után utat törtek, eljutva Genfbe is, ahol az itteni polgárok elégedetlensége is hozzájárult a protestantizmus térhódításához, elsősorban Guillaume Farel, a Franciaországból hite miatt távozni kényszerült prédikátor útján.

Farel határozottan és megalkuvás nélkül kiállt a Szentírás mellett, és világosan hirdette annak tanításait. 1535 augusztusában egy, Farelnek a Szent Péter székesegyházban tartott prédikációjának hatására képrombolás tört ki  – Bibliai tízparancsolat /a bálványimádás tilalma: “Ne készíts magadnak szobrot és semmilyen képmást…”-  , melynek következtében eltörölték a misét, és Genf polgárai formálisan csatlakoztak a reformációhoz.

  1535 -ben a városi tanács hivatalosan bevezeti a reformációt, hogy a város önállóságát hangsúlyozza a püspökökkel szemben. A római-katolikus ág azonban még mindíg nagyon befolyásos a városban, Farelnek ekkor már szüksége van segítségre, a megnövekedett munka meghaladja erejét. Ekkor fordul Kálvinhoz és nyeri meg ügyének.

Farel, Calvin, Beza, Knox

Kálvin János (magyaros írásmódban) 1509-ben, az északfranciaországi Noyonban született. Eredeti neve Jean Cauvin (=kopasz, tar), latinul Calvinus. Jó anyagi körülmények között nőtt fel, s 14 éves korától már Párizs neves kollégiumaiban latint és teológiát tanul, ekkor még az ortodox római-katolikus hitelvek alapján. 18 évesen az orleansi jogi fakultásra vált, ahol pár hónap leforgása alatt és kemény elszántsággal megtanul görögül is. Itt kerül a humanista eszmék befolyása alá. A jog mellett erősen elhajlik az irodalom felé is, s 1531/32-táján (22 évesen!) már Franciaország vezető humanista elitjéhez tartozik.

A kérdés, hogy Kálvin mikor tért át a reformációra teljes pontossággal nem állapítható meg, de 1533-34 közöttre tehető. Egy biztos, az 1534 októberi párizsi ún. plakátafférnak, melyben röpiratokat gyártanak a római mise ellen, tevékeny részese, s az I. Ferenc által megindított protestáns üldözés hatására Bázelba menekül. Itt készíti el főművének , a röviden csak Institutionak (Christianae Religionis Institutionak =A keresztyén vallás rendszere) nevezett, a francianyelvű evangélistáknak szánt katekizmusának első kiadását. Közben még megtanul héberül is.

Hans Holbein- Calvin portré 1538 körül

És ezen a ponton eljutottunk ahhoz az időhöz, amikor Farel (magyar forrásokban Farel Vilmos) kérésére Genfben kezd tevékenykedni. Feladata  a reformációs eszmének belső tartalmat adni, amelyhez először olyan hévvel és merevséggel (hitvallás-tétel kapcsán) fog hozzá, hogy a véghezvitel során ellenállásba ütközik, s Farellel együtt egy időre el is zavarják Genfből. Ekkor vezette be azt az újítást is, amely a világ refermátus felekezeteit azóta is jellemzi: a zsoltáréneklést az istentiszteletek alatt.

1538-tól Kálvin Strassbourgban -melyben 1539.-ben polgárjogot nyer-a francia protestáns menekültek pásztoraként tevékenykedik, ahol akkortájt a német protestantizmusnak is a legjelentősebb centruma alakul ki. Itt nyílik alkalma az Institutio-jának egy új átdolgozott kiadásán /1539/dolgozni, amely ugyan még erősen támaszkodik Luther tanaira, de már egy teljesen önálló és átfogó dogmarendszert alkot. 1541-ben aztán visszahívják Genfbe, s innentől már nem válik meg a várostól, 55 éves korában bekövetkezett haláláig, 1564-ig.  Itt fejti ki azt a tevékenységet, amely döntő befolyása a világ szinte valamennyi reformált egyházára ma is elvitathatatlan.

Munkásságával válik el gyakorlatilag a lutherizmus talaján az evangélikus, míg a keményebbnek mondott kálvini tanok alapján a református vallás.

Az egyházi rendet megalkotó és közösségteremtő  (a genfi gyülekezet sem volt mintaközösség) munkájáról itt nem szólnék, bár prédikációs igehirdetései olyan nemzetközi hírre tettek szert, hogy meghallgatására messze földről csoportokban érkeztek folyamatosan az emberek. Prédikációs stílusára az egyszerűség, a rövid mondatok voltak a jellemzőek, melyekkel folyamatosan, és érthetően végigvezette a hallgatóit az evangéliumon. Úgy tartotta, Isten szolgálatában senki sem orator, szónok, hanem csak orgán, eszköz.

A kálvini prédikáció nem intellektuális bravúrjaival, hanem nyugodt tempójával ragadta meg a hallgatóságot. A prédikációnak nem az a feladata, hogy maga a beszéd ragyogjon, hanem minél pontosabban közvetítsen.  Isten a tanító, a gyülekezetet ő tanítja a lelki ABC-re. Mivel Isten jelenléte az Igében valósul meg, s az pedig az igehirdetésben szólal meg, ez adja a prédikálás igen magas ázsióját, értékét.

S mi is volt a szellemisége ezeknek az igehirdetéseknek ?

Legrövidebben ezzel a kálvini talajon született  szólás-mondással írható le: A hit hegyeket mozgat, de közben ásóval és kapával dolgozik.

Az Isten abszolút szuverénitásából és mindenhatóságából levezeti a predesztináció elvét, vagyis az embernek eleve elrendelését életre vagy halálra, üdvösségre vagy kárhozatra. Ezáltal a földi életben egyetlen feladat az Istennek tetsző élet folytatása. Megdöbbentő az a „túlvilági immunitás” : a sorscsapások elől nincs menekvés. Milliók ajkán hangzik: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
E szerint a keresztyén élet: tanulás egészen a halálig. A munkában és az iparűzésben tanúsított kötelességtudat Istenre irányul, és így az ember csak sáfára az Isten kegyelme által rábízott javaknak. Az objektív érték, amit a munka létrehoz, a gazdasági eredmény nem annyira a pillanatnyi nyereségben áll, hanem egyes egyedül abban, ahogyan ténylegesen dolgozik az ember. Nem azért szerez meg valamit, hogy azt élvezze, hanem hogy felebarátja javára visszaforgassa azt. A világformálás Isten dicsőségére zajlik. Így alakul ki a közmondásossá vált kálvinista munkaethosz és a puritánság is. Ezen kálvini elveken alapuló útmutató, az eleinte csak angol és amerikai területen ismert könyv, John Bunyan klasszikusa:  A Zarándok útja (1678, 1684)- ma a Biblia után a legelterjedtebb könyv lett a világon.

A reformáció ügye olyan közösségformáló erő amely szétfeszíti a hagyományos szerepeket. A hitközösség konkrét sorsközösség is egyben, Európa menekülő protestáns közösségei egy új minőségű testvériség hordozói. A szolidaritás mint új erő jelenik meg közöttük.

A kálvinizmus mindazon a területen és vidéken, ahol megjelent, akárcsak Genfben, nem csupán olyan erőnek bizonyult, ami „boldoggá tette mindazokat, akik hittek benne”, hanem motívuma volt a legszélesebb rétegekben bekövetkező fellendülésnek.

Ez már az erősődő polgárságot szolgáló vallás is volt egyben, mert amíg a római katolikus hitűeknél, a gazdagság csak a kiválasztott felső réteg privilégiuma volt, s többnyire a mesés javakat el is herdálta ( lásd: spanyolok az amerikai újvilág aranyát), s az Istennek tetsző életet az aszkézisben, tétlenségben szentesíti -itt a széles rétegeket vonja be a kiválasztottak sorába, és az értékmérő a szorgos tevékenység, a teremtő munka. Ez bizony már az újkori kapitalizmus előfutára, a kálvinista gyülekezetek a maguk rendkívüli aktivitásában és hatékony fellépésében a politikai és a gazdasági viszonyok megváltoztatására valójában belülről képessé is váltak.

Az Isten szuverenitásának és tiszteletének erőteljes hangsúlyozása  alapvető kritikai magatartást alakított ki a kálvinistákban az abszolutista világi felsőbbség mindenféle formájával szemben is. Felfogása szerint a legitim uralomnak a közjót kell előmozdítania, s ennek akár kikényszerítésére is a népnek joga van. A néphez való fellebbezés (crie au peuple) Kálvinnál és követőinél minden nehéz kérdésben ultima ratio, amivel éltek is.
( A népszuverénitás, vagy ellenállás joga- eltorzult formáit is kitermelte a történelem a különféle terrorok képében, vagy az amerikai telepes kolóniák egy részében megvalósított igen durva és erőteljes intoleranciában.)

Látható, tehát, hogy a kálvinizmus fogalma nem is csak a teológiához kötődik, hanem az általános kultúrtörténethez és a szociológiához is:

• a képtilalom indította el a holland profán festészet felvirágzását,
• a természetben munkálkodó Isten lelkének kutatása pedig megnyitotta az utat a természet törvényeinek megismeréséhez, az intenzív tudományos munka előtt, melynek hozadéka a gazdasági fejlődés területén nyílvánult meg
• az Európa különböző államaiban befogadott francia hugenották új ismereteket és készségeket hoztak magukkal, melynek kézzelfogható eredményei ezen államok ipari fejlődése (Hollandia, Poroszország, Anglia)
• a szociális nyomor leküzdését szolgáló elméletei: a szegénység botrány- a luxus önzés
• a nyugat-európai demokrácia és bizonyos értelemben a szociáldemokrácia gyökerei  is fellelhetők benne.

Kálvin élete során egy új világ alapjainak lefektetését segítette elő. Szívvel és értelemmel.

Hú, remélem nem léptetek le még az oldalamról, de ezt nem tudtam kisebb terjedelemben, vagy jobban tördelve előadni, de szerettem volna egy kicsit kézzel foghatóbbá tenni a dolog jelentőségét, a Reformátorok fala felállításában Genfnek, mint Calvin városának kifejeződését.

Tehát : a fal alapkövének letételére 1909-ben, Kálvin születésének 400. évfordulóján kerül sor. A mintegy 100 méter hosszú, szándékosan dísztelen szoborfal 4 svájci építész tervei alapján került megvalósításra, miközben a szobrokat 2 francia szobrász * készítette, burgundiai kőbányák alapanyagát felhasználva. A fallal szemben lefutó lépcsőt a Mont Blancról származó gránitból faragták ki, melynek 2 oldalfalába  a nagy német reformerek Luther és Zwingli nevét vésték fel.  Az emlékmű átadására egyébként 1917-ben került sor, október 31.-én, a reformáció kezdetének 400. évfordulóján.

(* A szobrászok Henri Bouchard és Paul Landowski. Utóbbi készítette a híres Rio de Janeiro-i Megváltó Krisztust, Christ the Redeemer-t  is.)

Az egész emlékfal felső részén átfut a felirat: POST TENEBRAS LUX – A sötétség után fény; mely a reformált Genfnek, és mindazon protestáns  érintettek jelmondata, akik a reformációban a fényhez való visszatérést vallják.

Az ötméter magas fal központi alakjai a 4 Genfhez kötődő legnagyobb reformátor: Guillaume Farel, Johannes Calvin, Theodor Beza és John Knox hatalmas tömegű szobra, melynek lábazatán Jézus nevének görög rövidítése (ΙΗΣ) látható.

A reformátorok közül eddig nem esett még szó Theodor Bezáról és John Knox-ról.

Théodore de Bèze, v. Beza ( magyar forrásokban: Béza Tódor / 1519-1605/)  egykor gazdag és hatalmas burgundi családból származott. Orleansban nevelkedett, majd a bourgesi Akadémiára követte nagyhírű tanárát. Bourges ebben az időben a reformátori szellemű tudósok és művészek egyik fő gyülekező helye volt, s itt találkozott először Kálvinnal.

Először Párizsban jogi pályára lép, miközben verseskötetet ad ki latinul, melynek nyomán híressé válik egész Franciaországban. Súlyos betegsége és anyagi nehézségek miatt élete fordulatot vett: Párizst otthagyta és 1548-ban Genfbe ment Kálvinhoz, hogy életét az evangélium szolgálatának szentelje. A következő évben a lausanne-i akadémián a görög nyelv tanára lett. Itt kezdte meg zsoltárfordításait francia nyelvre és ezzel mintegy a második alapítójává lett a francia református egyháznak, mivel Franciaországban „zsoltárt énekelni” annyit jelentett, mint „reformátusnak lenni”.

1558 őszén Kálvin hívására Béza is átköltözött Genfbe, és az ott felállított akadémia tanára és lelkipásztora lett. Kálvinnak életében hivataltársa, követője, majd halála után utóda a genfi református egyházban. Nagy műveltsége, előkelő modora fényes szerepet juttatott neki a francia reformátusok történetében is. S neki megadatott a viszonylag hosszú élet kegye is, hiszen 81 éves korában hunyt el.

A Kálvin által alapított Akadémia, mely tekinthető életműve megkoronázásának is 3 tanszékkel indul: Görög, Héber és Teológia. Sok teológus szerzi itt meg és viszi hazájába a reformáció alapjait, mint a szoborcsoport negyedik vezéralakja , a skót John Knox (1514-1572) is.

Knox még katolikus egyházmegyei papként kezdi pályafutását, míg kapcsolatba kerülve a reformáció tanaival a katolikus klérus ellen lázadó St. Andrews polgárai élére áll. A lázadás leverése után két évet gályarabként francia fogságban töltött. 1559-ben tért haza Skóciába, ahol nagy erővel látott hozzá a kálvini reformáció keresztülviteléhez. A következő években élénken kivette részét a Stuart Mária királynő  elleni intrikából, közben pedig  fanatikus erőszakkal és türelmetlenséggel vitte keresztül Skócia kálvinizálását. Prédikációiban, írásaiban Kálvin felfogásánál is szigorúbbnak bizonyult, és nem pusztán a katolikus hagyománnyal, de az anglikán és lutheránus reformációval is szembefordulva egyfajta szélsőséges puritanizmus elveit fogalmazta meg.

A Reformátorok fala négy vezéralakjától jobbra és balra reliefek örökítik meg a reformáció történetének egy egy kiemelt eseményét. A reliefek mellett pedig ismételten egy- egy kisebb – de még mindíg embernagyságot meghaladó – szobor, az ábrázolt eseményekkel kapcsolatba hozható személyekről.

A Farel oldalán elhelyezett dombormű egy keresztelőt ábrázol, amelyet a svájci Vaud tartomány (központja Lausanne) későbbi reformátora, Pierre Viret – Farel és mások jelenlétében – első ízben a református szertartás szerint végez Genfben, 1534. február 22.-én: 

A Knox mellett húzódó reliefen pedig őt magát láthatjuk, amint az Edinborough-i St. Giles templomban Maria Stuart udvara előtt prédikál.

A szoborcsoport többi alakjára a téma terjedelme miatt egy következő bejegyzésbe térnék ki.

Itt talán a kapcsolódás okán bemutatnék még néhány felvételt a kálvini akadémia az ún. Calvin College fennmaradt épületének különböző oldalairól.

Az 1559.-ben alapított Akadémia egyben szervezett keretet is ad Kálvin központi törekvése megvalósításához, tézisei írásba foglalásához. Kálvin hihetetlenül nagy energiával levelezett, hogy a reformáció tanításait így is terjessze. „Levélmissziója” nyomán több mint 4 300 levél keletkezett, ebből 1 369 az általa írt levél. Levelezett kora vezető teológusai mellett az angol királlyal, VI. Edwarddal, a canterbury érsekkel, és másokkal, de szívesen siet az egyszerű hitközségi tagok hitbeli és élettel kapcsolatos kérdéseinek megválaszolására is. Rendkívül fegyelmezetten dolgozott, és nagyon szigorú volt önmagával szemben.
Titkárai, akik 1548 óta segítették levelezését, franciák voltak. A nagy érdeklődésre tekintettel akadémiai előadásait hárman is jegyzetelték, és ki is adták. Prédikációinak gyorsírásos lejegyzését 1549-1560 között Denis Raguenire készítette, aki francia menekült volt, s így kereste meg kenyerét.

Még az Akadémia megalapításának évében megjelenik az Institutio harmadik, átdolgozott kiadása, ami már 4 könyvből, és 24 fejezetből álló vaskos tankönyv és a református teológia legnagyobb dogmatikus művének számít.

Kálvin 50. születésnapjára megkapja a Genfi polgárjogot.

S innen már belekukkantanak a képbe a St. Pierre katedrális tornyai is, amely helyszínen elhangzottak az egyébként igen sok betegséggel küszködő és gyenge hangú Kálvin igehirdetései.  Annak ellenére, hogy egy kicsit más franciát beszélt, mint a helybeliek, és nem bírta hangszálakkal a hatalmas akusztikájú genfi templomot, jóformán egész Európa leste a szavait.

Ahogy tanítványa és követője, Béza tudósít róla, szolgálata idején hét közben főként ószövetségi textusokról, vasárnap újszövetségi Igékről prédikált, s szinte emberfeletti munkát vitt egyházközségében. Igehirdetéseinek száma meghaladja a 4 000-et, s bár jegyzetelték és terjesztették a reformátor gondolatait, ebből alig a fele maradt fenn.
A templomban még őrzik székét, s tudjuk, hogy hihetetlenül nagy energiával gyártott leveleiből is csak mintegy 2000 maradt fenn.

Valószínűsíthetően a túl nagy, megerőltető tempójú munkavégzésének is a hatására, Kálvin erői rohamosan fogynak, s 1564. május 27-én hosszas betegség után elhunyt. Tuberkulózisban, tüdővérzésben szenvedett. Külső segítség nélkül már nem tudott betegágyából kilépni. De dolgozott. Élete utolsó heteiben írásban és szóban is elbúcsúzott a városi tanács tagjaitól, lelkészkollégáitól, munkatársaitól és barátaitól.

1564. február 28.-án írt búcsúbeszédében így fogalmazott: „Sokféle gyengeségem volt, amiket el kellett viselnetek, és az, amit elvégeztem, alapvetően semmi. A gonosz emberek bizonyára visszaélnek majd ezzel a megállapításommal. De ismételten csak azt mondom, az összes dolog, amit elvégeztem, semmiség, s én csak egy nyomorult teremtmény vagyok. Azt elmondhatom magamról, hogy jót akartam, hibáimmal mindig igyekeztem szembenézni, s az istenfélelem mélyen gyökeret vert a szívemben. Ti tanúsíthatjátok, hogy jók voltak törekvéseim. Ezért kérem, hogy a rosszat bocsássátok meg nekem. Ha pedig valami jó is adódott, kérlek, ti is törekedjetek erre és kövessétek a jót!”.

Végrendeletének megfelelően jeltelen sírba fektették, s így ma már senki sem tudja, hol nyugszik. A genfi temetőben feltételezett nyughelyén emléktábla idézi fel történelemformáló alakját. ( A temetőről lásd bővebben: Genf öreg temetője )

Ahogy a képen is látható, a központi szoborkompozíció, a négy vezető reformátor csoportjától jobbra is, balra is 3 – 3 kisebb figura is helyet kapott, mintegy érdemei elismeréseként. Nézzük hát végig kikből áll az illusztris társaság!

Én az elfogódottság okán mindjárt kezdem Bocskaival, aki -ha szemben állunk- a jobb szél első alakja.

A reformáció hallhatatlanjai között azzal érdemelte ki ezt a helyet, hogy vallásszabadságot vívott ki a protestánsoknak, a korszakalkotó 1606-os Bécsi békében.

Ennek a békének természetesen nemzetünk történelme szempontjából összetettebb jelentősége volt, hiszen az először tett módszeres és átfogó  kísérletet a megelőző száz év problémáinak rendezésére a Habsburg házzal, -és a török Portával szemben. Ez volt nemzeti történelmünk első sikeres szabadságharca, s Bocskai az 1605. június 4.-én elkezdett alkudozásokban igen kemény ellenfélnek bizonyult, s lényegében minden pontban csaknem maximális eredményt ért el. (Vallásszabadság, magyar (rendi) alkotmány-és közjogi eredmények, békekötés előírása a törökkel, Erdély önálló fejedelemsége.)

A békekötés több fázisban zajlott, s lényegében a tényleges megegyezés 1606. június 23.-án megszületett, melyet augusztusban I.Rudolf erősít meg Prágában, majd Bocskai Kassán. Ezután november 11.-én létrejön a törökkel a Zsitvatoroki béke, mely a Bécsi béke szerves része volt, s egyben Bocskai politikájának nagy sikere is. A békemű lezárására december 13-ára Bocskai országgyűlést hívott össze Kassára, amely eredményeként december 23.-án megerősítették a határozatokat. Az már csak a sors szomorú játéka, hogy az elkövetkezendő országgyűlés hatáskörébe utalt, még nyitott témák lezárását Bocskai 1 hét múlva bekövetkezett halála meghiúsított.

A kapcsolódó kép fölött idézet olvasható a Bécsi békéből:

A falon a reliefet körülölelő szövegről van néhány nagyobb felbontású képem is, talán kissé szerencsétlen módon, épp a következőn, Bocskai feje felső része már nem került be a képmezőbe.

Ahol viszont a feje is látszik, egy érdekes részletre hívnám fel a figyelmet: mint a bevésett név alapján megállapítható, Kátay is szerepel eme megörökítésen. ( A vele kapcsolatos gyanúsítás és véres történet olvasható a Kassáról szóló leírás Utazás a Felvidéken – 27. fejezetében.) Azt sem tartom kizártnak, hogy a Bocskai mögött balra látható kalapos alakban Kassa református egyházának fáradhatatlan prédikátorát, Alvinczy Pétert kívánták megörökíteni.

A dombormű két oldalán a Kassai országgyűlés lelkesítő pillanataiban elhangzott Bocskai mondást idézik: „Hitünknek, lelkiismeretünknek és régi törvényeinknek szabadságát minden aranynál feljebb becsüljük.”

(Csak az éles szeműeknek a megjegyzésem: A történelem folyamán a magyar nevek írásmódja – amit elsősorban a nemesi családnevek vizsgálatakor fedezhetünk fel – sokszor változott. Ezzel tudnám magyarázni a fent alkalmazott Bocskay változatot is.)

Bocskai mellett az angol republika, köztársaság megalapítója, egyben király (I. Stuart Károly)-fejező Oliver Cronwell szobra áll. Cromwell személye elég megosztó a Brit Szigetek történetében – van aki diktátornak, királygyilkosnak; van aki szabadsághősnek tekinti. A BBC egy 2002-ben végzett közvéleménykutatása alapján ugyanakkor 10.-ként szerepelt a 100 legnagyobb brit listáján.

Egy biztos, fellépésekor Angliában már gyökeret vert a kálvini tanokból táplálkozó reformáció, s a királyi háznak a parlamentet félreállító, abszolutista kormányzása, napirenden levő zsarnoki önkény és zaklatások, kegyetlen puritán üldözésekkel párosulva polgárháborúba torkollott, melynek élére (1648-ban) Cromwell állt.

Mint minden elégedetlenség, itt is könnyen öltött vallási köntöst, akiknek fanatizált soraiban érvényesült a Cromwell-i jelszó : ” Bízzál Istenben és tartsd szárazon a puskaport”.  Új mintájú hadseregének fő erejét a vaspáncélos lovasság adta, ezen “vasbordájúak” viseletében került ő is megörökítésre fal előtti szobrán. Nevéhez kötődik az abszolutista monarchia letörése, a parlamentáris demokrácia megalapítása, a puritánok, az anabaptisták stb. üldöztetésének megszüntetése és szabad vallásgyakorlatuk biztosítása.

Személyéhez kötve szükséges még megemlíteni, hogy ebben az időben Anglia látványos külpolitikai sikereket ért el. 1649-51. között elfoglalták Írországot, majd Skóciát, s így megvalósult a sziget teljes területi egyesítése, megszületik Nagy-Britannia. Hajózási törvényével megerősíti az angol flottát, melynek hozadéka a holland kereskedők visszaszorulása és a Commonwelth megalakulása. Igaz az általa alapított, -később diktatúrába torkollott- köztársaság is rövid életű volt, de mégis elvezetett az angol alkotmányos parlamentarizmust biztosító Bill of Rights elfogadtatásához 1689-ben.

A törvény eredete visszavezethető Cromwell idejére, amikor az Alsóház jogaiban – a királya által- többszörösen sértettnek érezve magát, 1628-ban petíciót nyújtott be             I. Károlyhoz követeléseivel, amely lényegében már minden fontos pontját a későbbi Bill of Rights-nak tartalmazta. Az összeütközés akkor még polgárháborúba torkollott, amely 1685 után ismét fellángolt, II. Jakab hasonlóan jogsértő, abszolutista törekvései kapcsán.

Lényegében mindkét Stuart-házi király esetében a vita a körül forgott, hogy az uralkodó egyedül Istentől adott jogon uralkodik-e, s ezáltal törvény felett áll, vagy a Magna Cartán ( “szabadság és ellenállás törvénye”) nyugvó angol alkotmányosság alapján maga is a törvénynek alávetett hivatalát teljesíti.

A királyi és parlamenti hatalom összeütközése, a társadalmat hevítő feszültség a vallás kérdésében csúcsosodtak ki. A politikai és hatalmi kérdések kibogozhatatlanul összefonódtak a vallási mozgalmakkal, hisz a puritánok értelmezésében a királyság isteni eredetűnek mondott földi hatalma nem más mint eretnekség; a fensőbbség szembeállítása a közjóval, megsérti Istent és választottjait, ami kiváltja a népítéletet. (Király lefejezése.)

Az angol Alsó- és Felsőház miután 1689 február 13.-án meghozza Jognyilatkozat törvényét, amelyet majd október 23.-án  a Dicsőséges forradalomban hatalomra jutott protestáns királyi pár, Orániai III. Vilmos és II. Mária királyné elismer.

A Bill of Rights az angol alkotmányos monarchia alapvető jogszabálya, mely nagy mértékben korlátozta a királyi felségjogokat. Egyúttal azonban tartós és rugalmas hatalmi egyensúlyt teremt – mely alapjaiban máig nem változott. Gondoskodott róla, hogy a katolikus és abszolutista reakciónak többé esélye se legyen Angliában. Angliában a katolikus vallás kizárja a trónképességet.

A Bill of Rights kinyilvánítja a polgári szabadságjogokat: gyülekezési-, vallás-, sajtó-, szólásszabadság, bírósághoz fordulás joga. A királyság megmarad, de a legfontosabb törvényhozó, ellenőrző hatalom a parlamentté.

És a következő érdemes úr Roger Williams, aki az első baptista gyülekezet létrehozói között van az Újvilágban, a vallásszabadság előharcosa és az állam és egyház elválasztásának korai képviselője egyszemélyben. Az Anglikán egyház lelkésze 1630-ban vándorolt ki Amerikába, Rhode Island államban ő létesíti az első települést, s missziójaként választotta az indiánok megtérítését. A megtérítést azonban bibliai módon az evangélium felkínálásával végezte, hogy azt a megszólított elfogadta-e, annak szabad döntésén múlott.

Az őhozzá kapcsolt relief  a Mayflower legendát dolgozza fel, mely 1620-ban bontotta ki vitorláit, és vitte az elkeseredett emingránsok csapatait az új remények földjére, az Újvilágba, új hazát találni. Ez az idő, az angol forradalomban lefejezett I.Stuart Károly apjának I. Jakab uralkodásának végére esik.

A Mayflower volt az a híres hajó, amely az angol puritánok első csoportját az angliai Plymouth városából szállította át az amerikai kontinensre. A Mayflower 102 utasa az első európai letelepedők New Englandban. Ők azok, akiket aztán a történelmi írások csak Zarándokként (Pilgrim) emlegetnek, nyílvánvaló az összefüggés az előző bejegyzésben idézett sikerkönyvvel, a Zarándok útjával.

Az első telepesek kis csoportja megszerkeszti közösségük vezérlő szabályait, a Mayflower Compactot, gyakorlatilag a legelső demokratikus amerikai alkotmányt. Ebből áll idézet a kép felső felén, míg az utóbb elmondottakat a következő képek illusztrálják.

És mivel úgy látom még egy fejezetet kell szentelnem e falnak, hisz még csak a felénél tartok a felsorolásnak, ezért itt most lezárásként egy Illyés Gyula versből ragadnék ki idézeteket, melyben a költő a fal előtt ébredt gondolatait pergeti végig egy évvel a világháború vége (1946) után, megrázó képekben és lüktetéssel.

Ahogy Illyés szép elégiájából kiragadott sorok alapján is felsejlik, a Reformátorok fala kertben, a város szívének számító Egyetem kertben található. Körülbelüli kiterjedéséről az alábbi Google műhold felvétel alapján alkothatunk képet:

A Genfi Egyetem főépületével szemben, attól csak a Bastions sétánnyal elválasztva, hátamögött az óvárosi városfallal emelkedik a szoborfal (fenn: Mur des Reformateurs).

Az Egyetemkert bejárata üde látvány a Place de Neuve nyüzsgő forgalmában állva :

A kerítés sarkain a város címerállata, a sas terjeszti óvó szárnyait a tudomány e körbekerített szigete fölött.

A birodalmi sas, mint minden államnál, amely alkalmazza/alkalmazta ezt a szimbólumot állami jelvényeiben, a római birodalomra utal vissza, amely Genf esetében jelzi, hogy a 11. századtól része volt a Szent Római Birodalomnak, a Szent Péter kulcsa pedig a püspökökhöz kötődő szimbólumként került be a címerbe.

A kerten belül a Bastion parkban óriássakkot játszó városi polgárok, a hatalmas fák árnya alatt kismamák, gyerekek, a füvön tanuló és piknikező diákok és természetesen turisták élvezik a város egykori első botanikus kertjének különlegességeit,  enyhet adó lombját, gondozott pázsitját.

Hát ebben a kertben állították fel  az emlékművet, amely a városnak a világra földrészeken és évszázadokon át kifejtett hatásáról tanúskodik.

A központi reformátorcsoporttól balra, a kertkapu irányába eső első szobor Gaspard de Colignyé, a hugenotta vezéré.

Coligny (1517-1572) francia nemes és admirális volt, s kora vita nélkül álló egyik legkíválóbb férfija, aki különösen a hadi képességeivel tüntette ki magát.

A 16. század Franciaországában is megjelenik a reformáció, először a lutheri tanok révén, de már az 1540-es évek végére Kálvin tanításai válnak egyeduralkodóvá a reformáltak -akik leginkább az írástudók- körében, akiket a hugenotta névvel illettek.

1555 és 1662 között Genf több mint 88 lelkészt képzett ki a hugenották számára, 1561-ben a francia kormányzat hivatalosan is panaszt tett a genfi köztársaságnál a prédikátorok kiküldése ellen, akik, úgymond, zendülést és elpártolást szítanak az országban.

A nemesség egy része is hamarosan a hugenották támogatójává válik, közöttük a Châtillon család, ahová Gaspard de Coligny is tartozik, illetve a Bourbon család – Navarra királyaival és Condé herceggel. A hugenották virágzása az 1560-as évek elejére tehető, ekkor mintegy 1,8–2 millióan éltek Franciaországban, ami az akkori lakosság 10–13%-ának felelt meg. Társadalmilag azonban a számarányuknál sokkal jelentősebb hatást fejtettek ki, mivel a nemesség 50%-a, a városi polgárság 30%-a csatlakozott a kálvinizmushoz.

A katolikus spanyolpárti vonalat a Guisek, Lotharingia hercegei képviselték.

Két pártra szakad az ország, s a hosszas vallásháborúk betetőzése az 1572. augusztus 23/24. -i véres Szent Bertalan  éjszakája, mely tömegmészárlás  legelső áldozata Coligny lett.

A történetet nem írom le, mert talán ez az a fejezete a francia históriának, amiről valamennyien tanultunk történelem órákon, illetve az egész forrongó korszakról nálamnál elragadóbban és plasztikusabban rajzol képet Merle királyregényeiben, amit mindenkinek csak ajánlani tudok, ha még nem olvasta volna.

A szobrához csatolt “mesélő” falrész a nantesi ediktum (1598) megszületését ábrázolja, amelyben IV. ( Navarrai ) Henrik király a hugenották részére, hosszú üldöztetés után biztosítja a szabad vallásgyakorlatot, és egyenjogúságot és véget vet a 36 évig tartó vallásháborúk sorának.

Az ediktum rendelkezései lehetővé tették a hugenották megerősödését egyházi, gazdasági, politikai és kulturális értelemben. A nantes-i ediktum kibocsátását követő években kálvinista főiskolák létesültek Sedan, Montpellier és Saumur városaiban.
 IV. Henrik, aki maga protestáns hitben nevelkedett, s akinek mennyegzőjén történik a szörnyű hugenotta mészárlás, melyet követően maga is többször vallást vált (egészen pontosan életében ötször)- s végül megkoronázása érdekében ő az, akinek Párizs megér egy misét – a kép oldalán futó szövegben a genfieket biztosítja hű érzelmeiről irántuk, mégha  azóta új barátjai is keletkeztek. Gondolom ez utóbbival a katolikus királypártiakra céloz.

S még egy gondolat erejéig visszatérve híres mondásához: a mise fogalma ugye, ami elválasztja – illetve meg is határozza- a két vallást. A protestánsok a misézést elsőként törölték el szertartásaik közül, ők templomaikban istentiszteletet tartanak. 

IV. Henrik utolsó szavait idézi a felirat, melyet Genf képviselőihez intézett 1610. május 14.-én reggel – hisz 10 napra rá egy fanatikus katolikus szerzetes végez vele.

És ezzel elérkeztünk a következő szereplőnkhöz, Orániai Vilmoshoz (1533-1584) a németalföldi szabadságharc, vagy másként a nyolcvanéves háború vezéréhez. Hollandiában nemzeti hős, a Haza Atyja-ként tisztelik, a róla írt dalt 1932 ben Hollandia nemzeti himnuszává tette.

Érdekes e kicsiny ország, Hollandia – hazánk területének kevesebb mint a fele- történetének alakulása, mely részben  a történelem viharaiban hányódott, hol ide,- hol oda; másrészt a világ minden táján felbukkan, mint történelmet formáló szereplő is.

I. e. 57-ben Julius Caesar is eljut földjére, később a frank birodalom része, a középkorban kisebb nagyobb hercegségek és grófságok alkotják, illetve jelentős tényező már ekkor az Utrecht-i püspökség. V. Károly német római császár -aki maga belga földön született-  uralkodása alatt egyesítették Belgiummal, valamint Luxemburggal, s ekkor a burgundi Habsburg birodalom része lett. (V. Károly életéről bővebben az Andalúz nyár c. bejegyzéseimnél lehet olvasni!)

Orániai (Hallgatag) Vilmos, aki utód nélkül elhunyt nagybátyjától örökölte a hercegi címet és javakat – amivel egycsapásra a németalföld egyik leggazdagabb nemesévé lépett elő – V. Károly kívánságára, a császár brüsszeli udvarában nevelkedett, hogy szigorú katolikus erkölcsiség kötelékeivel fonják körül. 1559-től ki is nevezik királyi helytartóul Holland, Zeeland és Utrecht grófságaiban.

V. Károlyt követően fia II.Fülöp, aki  1555/56-ban a Habsburg Birodalom felosztása után apjától csak a spanyol és a németalföldi területeket örökölte, míg a császári koronát a nagybátyja, I. Ferdinánd kapta, helytartói (Pármai Margit és Granvella bíboros) útján szigorú inkvizíciót alkalmaz a holland nép között rohamosan terjedő kálvinizmus ellen. Nevezetes az 1566. évi Beeldenstorm = képrombolás, amikor a protestánsok megrohanták a templomokat és Mózes 2. törvénye alapján a szentek szobrait és képeit lerombolták. Ez volt az ún. Nyolcvanéves háború kezdete Spanyolországgal, melynek végső lezárását majd csak a vesztfáliai béke hozza meg 1648-ban.

A magukat  koldusoknak nevező “geuex”-k felkelnek a spanyol uralom ellen, amelyet a kegyetlenségéről híres spanyol hadvezér, Alba herceg tízezer katonájával (1567) vérbefojt. Az általa felállított vésztörvényszék néhány hónap alatt – saját bevallása szerint – 18.000 embert küldött vérpadra. Kíméletlenül üldözött minden protestáns megnyilvánulást. Súlyos adókat vet ki ezután a városokra, a kereskedelemre.  Vilmos maga is mentve vagyonát, elmenekül. A terror azonban inkább fokozza az ellenállást, a németalföldi rendek ismét mozgolódni kezdenek, és felkérik vezérüknek Orániai Vilmost, amelyet ő 1572-ben el is vállal. Sok év véres harcai következnek ezután.

Közben hosszas gondolkozási idő után Vilmos 1573-ban maga is áttér a kálvinista vallásra.

1579. január 23-án a hét németalföldi északi provincia – Holland, Zeeland, Utrecht, Gelders, Groningen, Overijssel és Friesland – az ún. utrechti unióban egyesült.  A hét provincia konföderációs szövetségében egymás támogatását biztosították a spanyolok elleni harcban, s ezekben létrejön a “Reformált Egyház ” hivatalos elsőbbsége. A Hét Egyesült Tartomány helytartójául  Orániai Vilmost választják. 

II. Fülöp erre kiközösítteti, majd magas vérdíjat tűz ki fejére.  Több merényletet el is követnek ellene, míg végül 1584. július 10.-én egy katolikus fanatikusnak sikerül is megölnie őt Delftben. (Itt is van eltemetve,  a Neue Kirchében, a Nassau-Orániai ág családi sírboltjában.) 51 éves volt ekkor.

A hollandok között ma is hallatlan népszerűségnek örvend. Magam is örzök a genfi fali megörökítésénél egy sokkal vidámabb, derűsebb képet róla, Hágából a Plein terének közepéről, ahol élénk kávézók és szabadtéri éttermek közönségétől körülvéve áll szilárdan; balra tőle a külügyminisztérium palotája, sréhen mögötte a Mauritshuis, Hága Királyi képtára.

Csodás tavaszi nap volt ez, csak úgy zsongott a levegő. Idilli, igazi békés kép, amit a nagy hadfi láthat mai polgártársaira letekintve – s talán azt gondolja, hogy igen, hát megérte…

Orániai Vilmos helytartósága egy polgári köztársaság volt. Szédítően gyors kapitalista fejlődés indul meg a népes és gazdag városokban. Holland hajók a világ minden táján ott vannak, és szerteágazó kereskedelmet bonyolítanak. 1609 -ben  megalapul az Amszterdam-i tőzsde. Ez Hollandia “aranykora”. Ők uralják a világkereskedelmet, a holland telepesek hatalmas gyarmatbirodalmat hoznak létre (pl. New York alapítója egy Peter Stuyvesant nevű ember…-ma cigaretta márka), a holland kereskedelmi flotta a legnagyobb a világon (amit majd a cromwelli-i Act of Navigation torpedóz meg és veszi át a tengereken, majd a gyarmatokon is a hatalmat…).

Vallási menekültek széles tömegei érkeznek ide ekkor Európa minden részéből. A hét tartomány hivatalosan 1588-tól veszi fel a köztársaság nevet, amely fennmarad egészen a francia forradalomig. (Napóleon alakít itt először királyságot, öccse Lajos számára). A hollandok támogatnak minden antikatolikus vagy Habsburg-ellenes megmozdulást, többek között így kerültek képbe a mi Rákóczi szabadságharcunk idején is, ahol aktív részt vállaltak a protestáns ügy érdekében a béketárgyalások közvetítőiként. Hát így találkozunk aztán ennek a kis népnek a képviselőivel szerte a világon a nagy történéseknél….

Az Utrechti Unió szerződését 1581-ben követte a II. Fülöptől való függetlenség kinyílvánítása, amely Függetlenségi Nyilatkozat sok mindenben mintául szolgált az Amerikai Egyesült Államok hasonló nevű okmányához is.

“…és mivel az Isten az embereket nem teremtette szolgaként hogy uralkodójuk (itt: prince) jó vagy rossz parancsait kövessék, de inkább a princet, hogy alattvalói javát szolgálja és eszerint kormányozzon…” -szól a kép feletti idézet a nyilatkozatból.

Már csak a történet lekerekítéseként jegyzem meg, hogy a Cromwellnél hivatkozott képen a Bill of Rights-ot aláíró királyi pár III. Orániai Vilmos tagja ennek az Orániai ágnak a leszármazottja. Aztán ami teljességgel elüt az eddigiektől komolyságában, de kedves színes történet kutyásoknak:

Egy anekdota szerint Hallgatag Vilmos életét Pompey nevű mopsza mentette meg, mikor 1572-ben Hermigny-nél a spanyolok a háború alatt rajtaütöttek a táborán, s ő ugatásával fellármázta gazdáját, majd a nagyobb nyomaték kedvéért az arcára ugrott.  Pompey-t az egész országban hősként tisztelték, és állítólag Vilmost a történtek után kizárólag kutyája kíséretében látták.
Dédunokája, III. Vilmos pedig, amikor 1688-ban átvitorlázott Angliába, udvartartásával együtt mopszait is magával vitte, akik hovatartozásuk jeléül narancssárga nyakörvet vagy szalagot viseltek.

A hollandok mellett a másik nagy befogadó nemzete a protetánsoknak Poroszország volt. Kiemelkedő alakja a Nagy Választófejedelem Frigyes (1620-1688).

Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem ténylegesen kiérdemelte a Nagy jelzőt neve elé.

A 30 éves háború viharos korában nevelkedett, szerény viszonyok között, de jeles szellemben. Fejlődésére döntő befolyással volt három évi tartózkodása a Németalföldön.  Az országlást, 1640 decemberében súlyos közrendi viszonyok  között vette át, miközben területén több nemzet háborúja zajlott. 1641.-ben megszerezte Poroszország birtoklását, a
békét és közrendet sikerült helyreállítania.
Nagyban közreműködött a vesztfáli békekötés létrejöttében (1648), noha ez reá nézve nagy áldozatokat rótt: Svédország javára le kellett mondania bizonyos területekről -többek között a tengeri partszakaszáról is, ami ekkor a kereskedelem visszavetésével járt – azonban ügyes, mondhatni merész politikájánál fogva Brandenburg jövendő nagyságát alapította meg. Nagyrészben az ő befolyásának tulajdonítható, hogy a békekötésben a kálvinista hitfelekeztre is kiterjesztették a vallásszabadságot.

Többször kapcsolódott be az Európai politikába még a protestáns hit védelmében, közülük a legjelentősebb cselekedetét az 1685. november 8.-i keltű Potsdami ediktum testesíti meg.

A Reformátorok fala bemutatása kapcsán nagy ívet jártunk már be a kálvinizmus történetében, a 15. századtól – a Nagy Választófejedelemig, a 17. századig. Kálvin sem láthatta előre, hogy a genfi reformációból ilyen világméretű közösség jön létre. Jelen történetünk  a Nantesi Ediktumnál folytatódik. A jogok, amelyeket ebben IV. Henrik biztosított örök érvényűként a hugenottáknak, bizony ahogy a viszonyok változtak, úgy kerültek azok is eltörlésre , éspedig XIV Lajos, a Napkirály által. Betiltotta a református vallás gyakorlását, az újszülöttek kötelezően katolikus vallásra kereszteltettek, akik pedig nem vállalták a kényszeráttérést, kivándoroltak. A nantes-i ediktum hatályon kívül helyezésétől Franciaországban 1787-ig mintegy 11 000 embert ítéltek vallási okokból börtönbüntetésre, gályarabságra vagy halálra.

A nantesi ediktum hatályon kívül helyezésére három héttel kelt rendeletében Frigyes választófejedelem a hugenottákat letelepedésre hívta fel országába. Ebben számukra polgárjogot, az iparűzés jogát, szabad vallásgyakorlást biztosította; ezenkívül hiteleket, ingyenes építőanyagot és hat-tíz évi adómentességet kaptak. A kedvezmények hatására mintegy 90 új település és 50 francia kolónia jött létre Brandenburg- Poroszországban, amely a 17.-18. század fordulóján a legfontosabb befogadó terület lett. Kiemelés-szerűen néhány város ezek közül: Berlin, Magdeburg, Halle, Halberstadt, Potsdam. Berlinben például Dorotheenstadt, Friedrichstadt és Friedrichswerder francia városrészek voltak.

1670-ben Franciaország 16 millió lakosának mintegy 5%-a volt hugenotta, közülük 1670 és 1720 között kb. 160 000 fő menekült el.

A Nagy Választófejedelem Frigyes fogadja a francia menekülteket:

És ezzel le is zárhatnám a Reformátorok falának bemutatását, ami előzetes terveimmel szemben így is nagyon bőre sikerült.

De mint mindíg, ha elkezdek adatok után nyomozni, hála az internet csodájának, olyan bőséggel ontja, hogy innentől már a legnagyobb gondot az információ sűrítése okozza.

Ezért itt még megengedem magamnak, hogy a különösen kitartó olvasóknak bemásolok a Wikipédia hugenottákról szerkesztett szócikkéből néhány szerintem igen érdekes adatot:

A hugenották üldözésének teljes időszakára vonatkozóan nincs általánosan elfogadott becslés, különböző források 300–400 000 közé teszik a menekültek számát.

Ha kisebb mértékben is, a kivándorlás Európán kívül más földrészekre is kiterjedt: Fokföldre, az Amerikai Kontinnsre.
A külföldre menekült hugenották a gazdaságilag fejlettebb Franciaország kultúráját vitték magukkal, jelentősen gazdagítva a befogadó országok szellemi és gazdasági életét. Mivel jellemzően a városi, szakképzettebb rétegek vándoroltak ki, sok országban hozzájárultak az ipar és a szolgáltatások fejlődéséhez.

A hugenották magukkal vitték a textilipar technikai újdonságait,  és ők terjesztették el a kékfestést Európában. A gazdaság fellendüléséhez az is hozzájárult, hogy import nélkül elégítették ki a luxuscikkek iránti növekvő keresletet. Angliában például nagyon keresettek voltak az általuk készített arany és ezüst ékszerek, üvegáruk, porcelántermékek és precíziós műszerek. A luxuscikkek előállítása területén az egyik legismertebb az Oroszországban letelepedett Fabergé család, akiknek a nevét mindmáig őrzi az eredetileg húsvéti meglepetésként készített Fabergé-tojás.

Leszármazottaik között nagy számban találhatóak híres emberek, többek között a holland, nagy-britanniai és porosz királyi házak ősei között is vannak hugenották. Az amerikai elnökök közül nyolcan bizonyíthatóan hugenották utódai.

Néhány neves kivándorolt hugenotta illetve leszármazottaik: Theodor Fontane német író, Alexander von Humboldt természettudós és utazó, Helmuth von Moltke hadvezér, Jean-Étienne Liotard svájci festő, Jean-Jacques Rousseau filozófus, Philippe Suchard csokoládégyáros, Laurence Olivier szinész, Franz Karl Achard a répacukor előállításának úttörője.